A régi gazdája külföldre ment dolgozni, valahová el kellett helyezni, de a menhelyek nem fogadták a már közel két éves keverék kant. A szomszéd kínálta illetve a segítségemet kérte a gyors elhelyezésre.
Az előző kutyánkat hónapokkal azelőtt eltemettük, a két kísérlet új társ befogadására nem volt sikeres. Kertes házunk nem maradhat őrző társ nélkül ezt mindannyian tudtuk, így termékeny talajra hullott a kérés.
Bár a neten küldött kép láttán nyomban nagyot dobbant a szívünk, az első találkozás vérfagyasztónak mutatkozott. A kutya elemi erővel a kerítésnek rontott és szét akarta tépni a közelébe merészkedő idegeneket.
Abban a pillanatban lemondtunk arról, hogy befogadjuk, de a gazdája türelmet kért és kiengedte a félelmetes, Mortimer névre keresztelt vérebet. Ő azonban ahelyett, hogy vicsorogva támadott volna, felugrott rám és sűrű nyalakodással hízelegte be magát a szívünkbe.
Hazahoztuk, visszaszökött, majd megtanultuk, hogy a kerítést tökéletesen meg kell erősíteni, mert naponta levizsgáztatta azt.
Marci, mert ez lett a rideg angolos név háziasított változata rengeteg örömet szerezve hálálta meg a szerető gondoskodást. Nagyon szertelen, ösztönös kutya volt. Magántanulóként remek kiképzőtől szereztem instrukciókat, így sikerült elérni, hogy a nagykaput tiszteletben tartva azon soha nem ment ki, hívásra bárhonnan visszaszaladt. Teljesen feldúlta a kertet, mert minden sétálót lereagált, ennek ellenére nagyon közel került hozzánk.
Reggelente hosszú futással kombinált sétával köszöntöttük a napot, délután tejért jártunk rendszeresen.
Január első napjaiban közös sétára indultunk tejért. Ilyenkor eleinte póráz nélkül futott, üdvözölte a szemben élő kutyákat, majd futott utánam. Most viszont nem jött! Mire hazaértem sem volt a közelben. Tudtam, hogy a nőstény kutyák közül több már ivarzani kezdett, ilyenkor nagy a kísértés egy kalandos kiruccanásra.
Marci másnap reggel sem volt sehol. A haragom erősebb volt az aggódásnál. Miért szökött el? Persze mindig éreztem, tudtam az okát, de nem voltam hajlandó elfogadni. Egy fegyelmezett társ nem tehet ilyet! Ha csapatokba verődve cselleng, akkor hol eszik, hol alszik? Nem érhette baleset? Nyakában volt egy piros szívecske a nevemmel, telefonszámommal és egy jól olvasható számmal. Van benne mikrochip is, amit természetesen regisztráltam. A nyilvántartó rendszerbe fel is jegyeztem, hogy elveszett. Jogosan reménykedhettem abban, hogy ha valaki látja és leolvassa a bilétán lévő számot és felhív, nyomban tudom, merre jár. Ha állatorvos kollégához viszik, a nyilvántartásból azonnal kiderül, hogy ki a tulajdonosa és látható, hogy keressük.
De napokig semmi! Az interneten különböző kereső fórumokra jelentkeztünk, lelkes állatvédők keresték. Végigjártuk a szomszédos települések határát, mert erős volt a gyanú, hogy csak szemétlerakókból szerezhet eleséget. Mivel sokat sétáltattuk, abban biztosak voltunk, hogy a környékről hazatalál. Néhány bejelentés nyomán fellelkesülve siettünk, de minden ilyen hír kacsának bizonyult.
A család csendben hallgatott, néha adtunk csak hangot csalódásunknak és aggódásunknak. Sohasem nyugodtam abba bele, hogy baj érhette. Arról már tudnánk. Gazdátlanul azonban nem lehet el heteken át. Nem mer visszatérni? Miért? Bűntudata volna? Szinte képtelenségnek tűnt, hogy senkitől semmilyen hír nem érkezett.
Aztán a szomszédunk egy délután hazavezette. A közelben, a patak partján ténfergett céltalanul, mint akiben törlődött a hazafelé vezető út. A szökését követően lehullott hó megzavarhatta a szaglását, úgy véltem. A hazaérkezése egy váratlanul tavasziasra fordult délutánon történt. Lehet, hogy szagot fogott?
Bágyadtnak, erőtlennek látszott és rengeteg sebet cipelt a fején. Komoly csaták nyomait. Tátongó lyukak mindkét arcon, roncsolt sebek a fülein, felduzzadt orrhát, kétségbeejtően leromlott kondíció.
A nyála csurgott, a száját alig tudta bezárni. Olyan szagot árasztott, mint egy romlott étellel teli kukás edény. Ha ilyen szánalomra méltó állapotba kerül hozzám kezelésre kutya, biztosan furcsán nézek a gazdájára. Most már azonban megérteném.
Egy falatot el nem fogadott, egy kortyot le nem nyelt. Kevés vitamin pasztát bele eröltettem, de látszott, hogy legszívesebben azt is visszautasítaná, pedig biztos voltam abban, hogy nagyon éhes.
Ellátuk a sebeit, fájdalomcsillapított kapott és infúzió kötöttem be a melső lábába. Az egyik rendelői ketrecet berendeztük számára úgy, hogy az éjszakát nyugodtan ott tölthesse. Az infúzió fele már becsepegett, amikor kevés ízes konzervvel megkínáltam. Úgy nekiesett, mint aki legkedvesebb emlékei közül húzta elő a finom falat képét. Aztán több maroknyi tápot is elfogadott a kedvenc fajtájából. Felélénkült, de fegyelmezetten feküdt tovább.
Sétáljunk egyet!- gondoltam. Rezzenéstelenül fogadta a nyakörvet, alig mozdult a póráz láttán. Lassan, nagyon lassan indult el, mert a rendelőt soha nem szerette.
Az utcán kicsit felélénkül és egyenesen a lakásunk ajtaja felé tartott, lassan, megfontoltan.
A kapu előtt megállt, nem volt türelmetlen, inkább kicsit zavart, mint akinél lassan tisztul a kép hol is jár? A kapun belül lefeküdt, mert séta után itt akasztottam le a pórázt a nyakörvéről, de most csak vezetni szerettem volna. Nagyon lassan lépkedett a kennel felé, az utolsó métereken azonban megrándult a póráz, aztán megfeszült és a kutya feltartóztathatatlanul sietett a szalmával megvetett házába.
Nem volt szívem kihúzni onnan. Éjszaka nem ígérkezett hideg. Az otthon melege, a biztonság érzése most a legjobb gyógyszere lesz. Aludjon szépen, megnyugodva, hogy hazaérkezett. A családban olyan öröm és békesség van, ami csak vele lett teljes.
Néhány napba beletelik, amíg újból erőre kap. Aztán kezdődhet a raportozás és a reggeli séta. Eközben azt várom nagyon, mikor szalad ki először hangos ugatással a kerítés előtt járókat üdvözölni?
Egy hét múlva
Lassan visszaszokik
Eddig el sem tudtam volna képzelni, hogy egy több napos kóborlás mekkora traumát okoz egy állatnak. Csak következtetni tudok arra, hogy mi történhetett vele a két hét alatt.
Erőtől duzzadó élénk, kíváncsi, mindenre azonnal reagáló kutya volt. Most meg egy megrettent, helyét nehezen találó félénk állat.
Eszik, sokat eszik, kondíciója szinte a régi. Pórázon próbaképpen a házon kívülre is elvittem egy hosszú sétára. Rá se hederített a szomszéd kutyákra, a patakparthoz érve furcsán elmerengett, de tovább sétált, a másik, rá igencsak kíváncsi kutyával összedugták az orrukat a kerítésen keresztül, de egy hangot nem hallattak, mintha mélyen elásták volna a titkukat.
Néha odahúzott egy-egy jelhez, amit akárhogy néztem, nem tudtam azonosítani, de ő mintha régi emlékek nyomait szerette volna ismét felfedezni.
Az orrán látható mély hegek alapján akár hurokba is szorulhatott. Vagy menekülni akart egy drótokkal kerített helyről. Bár mesélhetne!
Hazatérése harmadik napján, kora reggel ugatás ébresztett. Az utcán egy autó állt meg és azt jelezte.
Azóta többször ugatott, jelzi a postást, a gyalogosokat. De még nem a régi. Fáradt, enervált, mint aki nagy titkok tudója, aki még mindig cipeli rettentő terhét.
A róla készült képeket a honlap Galéria rovatában az Érdekességek alatt tekinthetik meg.
Az ő nevében is köszönöm érdeklődésüket és rokonszenvüket.
dr. Mohai Imre